Voltunk mesélni Hatvanban. A helyi Bosch gyárból tiszteltek meg minket játékukkal kereken egy tucatnyian. És a megtisztelést nem képletesen, vagy udvariasan értem, hanem konkrétan úgy, hogy a helyi Grassalkovich kastélyban meséltünk, két csapatnak párhuzamosan. És amikor úgy kerekedett széles egy kedvünk, akkor kiültünk a kastélykertbe, ahol szépen rajzolt pincérek érdeklődtek arról, hogy a kockacsörgetésben megfáradt kalandmester óhajt-e még egy kis habot a kávéjára. Szóval tényleg megtisztelve éreztük magunkat.
Emellett a program szakmailag is pazar volt. A mesét követően egy három órás feldolgozás után, nagyvállalati középvezetők, idült mosollyal az ajkukon reptették égnek a mondatot, hogy "De régen vártam már egy ilyen beszélgetésre!"
( Pedig aztán ha valahol sorban állnak a beszállítók az innovatív tréningtechnológiákkal, akkor az ez a környék. )
Újfent bebizonyosodott, hogy a mese mágikus, felnőttként sem növünk fel soha, és ha egyszer sikerül a résztvevőket játékossá mesélni, akkor a hétköznapi megoldhatatlan problémák is könnyedén lábonlőhető orkokká szelidülnek.
Így aztán hálatelt szívvel indultunk haza, és csöppet sem remegő kézzel húztunk egy határozott strigulát a dicsőségtáblánkra.
No comments:
Post a Comment